Nap mint nap egymás mellett utazunk a metrón, akaratlanul is egymás életének részévé válva. Boldogabb napjainkon szinte észre sem vesszük a körülöttünk álló embertömeget, ám a szomorúbb pillanataink zömét azzal töltjük ki, hogy mások boldogságának forrását próbáljuk feltárni. Irigykedünk egy-egy mosolyra, egy-egy szerelmes csókra.
Egymás mellett utazva akaratlanul is beleolvasunk mások üzenetváltásaikba, amiknek köszönhetően – ha csak kis időre is – képesek vagyunk belelátni életük napjaiba. Nem ismerjük őket. Nem tudjuk mivel töltik a mindennapjaikat. Nem tudjuk a korukat, a vallási hovatartozásukat, de egy-egy szövegfoszlány mégis képes oly sokat elárulni utastársainkról. Látjuk, hogy mások is ugyanazt az utat járják be, kisebb-nagyobb eltolódásokkal. Azok, akik azt gondolták magukról, hogy soha nem lesznek szerelmesek, egy szép napon mégis fülig belezúgnak valakibe, aki megnevetteti őket, vagy csak kedves bókokkal illeti a személyiségüket. A fellegek felett érzik magukat.
Ám egyik pillanatról a másikra, a mámoros boldogság érzését felváltja a mérhetetlen fájdalom, az összetört szív remegése. Rövidke életünk folyamán görcsösen kapaszkodunk a szeretet, a szerelem érzésébe; a gondolatba, hogy valakinek fontosak vagyunk. Éppen ezért súlyt le ránk oly nagy erővel annak a felismerése, hogy szívünk választottja inkább elengedi a kezünket, ahelyett, hogy együtt vártuk volna a közös jövő biztonságát.
A boldogság után ácsingózva életünk végéig irigyeljünk azokat, akik kezét soha nem engedik el.
